Tegnap este leültem megnézni Colin Morgan 2010-es Parked című filmjét, mivel már hétvégén elterveztem, hogy megnézem mit alakít benne. Ha jobban belegondolok az oldal inkább foglalkozik a Merlint alakító Colinnal mint a többi szereplővel illetve a sorozattal. De nem bánom... Amióta megismertem Colint ő lett a kedvenc színészem, előtte nem is igazán rajongtam senkiért, ő belé meg komolyan már szerelmes vagyok :P haha
Még ma is a film hatása alatt vagyok. Tegnap nem bírtam ki hogy legalább a tumblr-re ne posztoljak, annyira nyomott hagyott bennem. Egyszerűen nem bírom elviselni a tényt hogy a Merlin utolsó epizódjában Arthur meghal, a szívem összetört ahogy vége lett a sorozatnak. És most mit kellett átélnem? Hogy Cathal (nekem Merlin, egyébként meg Colin Morgan) MEGHAL. TÚLADAGOLÁSBAN. igen, egy drogost alakít... de nem is az viselt meg, hogy milyen figurát alakít, hanem a tény hogy elveszítjük őt. Ott zokogtam este 9kor a laptop előtt mint egy 5 éves...
Maga a film egy kicsit elvont, de mégsem az a többórás művészfilm, ahol egyfolytában kérdezgeted hogy akkor ez a jelenet most mit akar jelenteni? Milyen utalásokra kell figyelni stb... nem. Adott két ember akik arra a fanyarú sorsa jutottak hogy autóban kell élniük és egy szép napon egymás mellett találják magukat egy parkolóban Írországban. Fred (Colm Meaney) küzd hogy lakáshoz juthasson, közben még szerelemre is lel - vagy valami olyasmire - Cathal (Colin Morgan) pedig lényegében beleszarik az életbe, felélte mindenét az elvetettség érzés miatt mert állítása szerint apja kicsapta mikor anyja meghalt. A trailerben volt utalás arra hogy kettőjük karaktere közül az egyik megváltoztatja a másikat. Mikor elkezdődött én végig azt hittem hogy Fred lesz az aki segíti, jobbá teszi, megváltoztatja Cathalt. Hát bazi nagyot tévedtem... nézzétek meg, ezt nem lehet elmagyarázni...
Én ennyire elvont filmet még nem szerettem meg, ennyire még sosem kerültem a hatása alá. Természetesen elfogult vagyok Colin miatt, hisz az ő szerepe, színészi alakítása végig a képernyő előtt tartott. Úgy gondolom hogy Darragh Byrne egy igazán jó filmet hozott össze, mely másfél óra alatt érzelmi hullámvasútra viszi a nézőt, de olyanra hogy a végén nem hányunk hanem bőgünk mint az óvodások és talán elkezdjük értékelni azt amit már eddig megkaptunk az élettől.